Az emberiség számára ősidőktől kezdve fontosnak bizonyult, hogy valamilyen formában mérjék az eltelt időt. A legjobb megoldást a Nap és a Hold látszólagos és valós mozgásából levont következtetések adták, mely alapján két számítási módot használtak.

A lunáris (a Hold latin nevéből ered: Luna, Lunae) naptár a Hold Föld körüli keringéséből adódó fényváltozásokat tekinti alapnak. Egy holdhónap hossza 29 nap 12 óra 44 perc 3 másodperc. Ebből következően egy holdév hossza 354 nap 8 óra 48 perc 35 másodperc. Kezdetben így számolták az időt a rómaiak, majd később az arabok és a törökök is.

Ezzel ellentétben a soláris naptár (a Nap latin elnevezéséből ered: Sol, Solis) a Nap körül keringő Föld egy fordulatának időszükségletét veszi figyelembe. Ez alapján a soláris vagy tropikus év hossza 365 nap 5 óra 48 perc 46 másodperc. Ennek a számolásnak a gyakorlata az ókori Egyiptom területén alakult ki elsőként. Az Egyiptomban kialakuló öntözéses földművelés szükségessé tette az évszakok és az idő változásának pontosságát, így ott derülhetett ki elsőként, hogy a lunáris számítás egy idő után nem pontosan követi az éghajlati változásokat.

A lunáris naptár csúszásai már az ókori Rómában érezhetőek voltak, és így történhetett meg, hogy Julius Caesar Kr. e. 49. január 10-én, egy őszi napon lépte át a Rubicon folyót.

Mivel Caesar számára is világossá vált, hogy a római naptár nem követi a csillagászati jelenségeket, Kr. e. 46-ban naptárreformot vezetett be. Ezzel a feladattal az egyiptomi csillagászt, Szoszigenészt bízta meg. A reform következtében először helyreállították a korábbi lunáris naptár csúszását és így a Kr.e. 46. év kivételesen 445 napból állt. Ez azonban még nem biztosította, hogy a későbbiekben ne következzen be eltolódás, ezért bevezették a soláris rendszert. Az évet 365 1/4 napban határozták meg, a negyed napok összesítéséből pedig négyévenként bevezették a szökőhónapok rendszerét. A szökőnapot február 23-a utánra február 24-re helyezték el. Az év kezdetét a korábbi március 1-jei dátumról január 1-re módosították.

Ezzel rendben is lehetett volna a rendszer, azonban az idő előrehaladtával a középkorra kiderültek a számítási hiányosságok.

A középkori keresztény népek időszámításában központi helyet foglalt el a húsvétszámítás, aminek kapcsán viták alakult ki. Idővel egyre világosabbá vált, hogy a húsvétszámítás és a Julianus-naptár hibáit ki kell javítani, azonban a tényleges cselekvés elmaradt, egészen a 16. század végéig, amikor is XIII. Gergely pápa 1576-ban összehívott egy bizottságot a naptár kérdések rendezésére.

De mi okozta a hibát?

A Julianus-naptár 365 1/4 napra kerekítve számolta az évet, azonban az év így 11 perccel hosszabb lett a valóságosnál, ami a 16. századra már 10 napot jelentett (ennyivel előrébb járt a naptár, mint a tényleges év).

A húsvétszámítás alapját a holdciklus alapján számolták, ami szintén nem volt pontos. A hiba minden holdciklusban 1 órát és 28 1/2 percet  jelentett, ami 310 évente egy teljes napi hibát eredményezett.

A Gergely-naptár először kijavította a Julianus-naptár hibáját: 1582. október 4-e után rögtön október 15-e írását rendelték el, mellyel megszűnt a 10 napos eltérés.

Annak érdekében, hogy a naptár csúszás ne forduljon többet elő, a szökőnapok rendszerét módosították: A számítások szerint minden 400 évben el kell hagyni három szökőévet. Így a százas évek közül csak a 400-zal maradék nélkül oszthatókat nyilvánították szökőévnek (1600,2000,2400, stb.), még a 400-zal nem osztható százas évek sima évek maradtak (1700,1800,1900).

És akkor miért február 24-e a szökőnap?

Ezt az intézkedést a Julianus-naptár vezette be, méghozzá úgy, hogy február 24-e után ismét február 24-et írtak (ez egy második február 24-e volt, ami valójában február 25-e). A középkori keresztény egyház a Julianus-naptárt vette át, méghozzá úgy, hogy február 24-ét megtartotta szökőnapnak, Mátyás február 24-i névnapját áttette február 25-re. Innen ered a „Mátyás ugrása” elnevezés. A Gergely-naptár nem módosított a szökőnapon, így a mai napig február 24-ét tekintjük szökőnapnak.

A Gergely-naptár elfogadása a katolikus állomokban a 16. században megtörtént, a protestánsok azonban sokáig tiltakoztak a bevezetése ellen. Magyarországon az 1588. évi 28. törvénycikk vezette be a Gergely-naptárat. Az áttérés nálunk sem volt mindenhol zökkenőmentes (kiváltképp Erdélyben). Erről tanúskodik, hogy az 1599. évi 45. törvénycikk szankciókat helyez kilátásba az ó-naptár használóira.

Ugyanakkor további érdekesség, hogy az ortodox és görögkatolikus egyház a mai napig a Julianus-naptárt használja és bár híveik a polgári életben a Gergely-naptár szerint élnek, az egyházi ünnepek az ókori naptárhoz igazodnak. Ez a magyarázata például, hogy a nyugaton dolgozó keleti vendégmunkások miért más időpontokban utaznak haza a különböző egyházi ünnepekre (Ortodox ünnepnapok például: 2020. január 7. – karácsony, január 14. – újév, április 20. – Húsvét hétfő).

Az 1923-ban Konstantinápolyban összeülő összortodox konferencia a naptár kérdést is tárgyalta. Ekkor vezették be az új- vagy javított Julianus-naptárt, aminek használatát minden ortodox egyház maga döntheti el. Mivel az új naptár bevezetése nem volt kötelező érvényű, a mai napig megoszlik a használata. A Milutin Milankovics szerb matematikus és csillagász által kidolgozott naptár még a Gergely-naptárnál is pontosabbra sikerült. A Gergely-naptár mintegy 3300 évente téved egy napot, addig a javított Julianus-naptár mindezt 45 ezer évenként teszi meg.

Összegzésként elmondható, hogy a ma használatos naptárunk alapjai az ókori Egyiptomból kerültek az ókori Rómába és Julianus Caesarnak köszönhetően terjed el. A naptár alapjain nem, csak hibáin javított XIII. Gergely pápa reformja a 16. században.

Források:

A történelem segédtudományai, szerk. Bertényi Iván (Osiris Kiadó, Bp., 2003)

Szentpétery Imre: A kronológia kézikönyve

http://lexikon.katolikus.hu/U/%C3%BAj-juli%C3%A1n%20napt%C3%A1r.html